Carmina Burana • Szegedi Kortárs Balett

A Fata morgana gyönyörűen lidérces, apokaliptikus látomás a Teljességből önmagát száműző emberről. Elménket és lelkünket a kezdetektől fertőzi egy gyötrő gondolat: az én-tudat szülte elkülönültség, megosztottság és a bűntudat állandó harcba hajszol a világ ellen. Ez lett az örökségünk, és talán a végzetünk is. E szellemi pandémia oly régóta tart, hogy már észre sem vesszük, hisz beleszületünk. A fájdalmas romlásban azonban ott rejlik az átalakulás csírája – egy belső gyógyír újrafelfedezése: az együttérzés. Az empátia, ami nemcsak gyógyít, de visszaterel az emberi lét legmélyebb, legigazabb állapotához.

A rapszódia jellemzője a zaklatottság, az érzelmek, a gondolatok szenvedélyes hullámzása, olyan akár a végtelen élet. Talán ez a műfaj a leginkább alkalmas arra, hogy megjelenítsük általa egy férfi és egy nő szerelmét, mely ugyanúgy lehet boldog, ahogyan boldogtalan is, de mindenképpen nyugtalan és feszült. A műsor a boldog szerelmet és az egymásra találást hivatott bemutatni, az ifjú pár végül összeköti életét, és boldogan élnek míg meg nem halnak, ahogy a népmesék is végződnek.

Amióta a Paradicsomban a magányán búsongó Ádámnak ügyesen társat, vagyis „oldalbordát” barkácsolt a Jóisten, a világ rendje, hogy az ember ne éljen egyedül. Ugyanakkor, bármilyen közel kerüljön is hozzánk valaki, nem mindig könnyű nap nap után együtt lenni vele. Életszövetségünk olykor kiállja az idő próbáját, és a kezdeti fogadalomhoz híven „holtomiglan-holtodiglan” lesz belőle, máskor megborul egy rosszul nyomott fogkrémen, vagy be nem vallott horkoláson.